„Nem szeretem, de csinálni kell!”
Vannak pillanatok, amikor nehéz, vagy nem is lehet megszólalni. Egy múltkori találkozásom is ilyen volt, a júniusi Helyi Termékek Vásárán. Éppen ezért remélhetőleg, elnézik nekem, hogy a következő beszámoló nem a már megszokott párbeszédes formában jelenik meg.
Minden gyanú nélkül, a már megszokott/megismert? kistermelők között bóklászva tűnt fel egy túrkevei fiatalasszony. Láttam már Őt természetesen korábban is, de most Hozzá vezetett a véletlen (véletlen?) Pazar kinézetű szárazáru a standján, a pult mögött pedig határozott mozdulatokkal dolgozó, a vásárlókra kedvesen mosolygó hölgy, Kovács Renáta tevékenykedik. Vásároltam Tőle szalámit, majd néhány perc múlva visszatértem, már a beszélgetés szándékával. Renáta is régóta állandó résztvevője a kistermelői piacnak.
Talán emlékeznek még rá, hogy két évvel ezelőtt egy koszorú és egy gyertya állt azon a standon, amelyen Renátáék portékái szokták csalogatni a vásárlókat. Akkor hunyt el autóbalesetben Renáta párja, Lukács István…
A tragédiát azonban Renáta elnyomja magában, mosolya mögött még most is mély a gyász és az emlékek akaratlanul is feltolulnak. A torkában a gombóc sziklává növi magát, majd könnyekben tör ki.
Most Édesapjával ketten dolgozzák fel a húst, készítik a világszínvonalú szalámikat. „Nem szeretem, de csinálni kell! Folytatom! A kilencéves kislányomat fel kell nevelni!” Hála Istennek, erős családi háttér áll az erős asszony mögött, ezért nem roppant össze.
Egy öleléssel próbáltam mutatni Felé, hogy Vele érzek. Bár nem vagyok azóta sem biztos benne, hogy segítettem-e bármit is.
Vannak pillanatok, amikor nincsenek szavak.
