Mit gondolunk ma a katonaságról? Mi a különbség a helikopter és a repülő között? A katonai szemléletmód mit jelent?
Az Aba-Novák Agorában júniusban „A Gondolat Ereje” előadás-sorozat vendége dr. Bali Tamás ezredes, a Magyar Honvédség Kiss József 86. Helikopterdandárjának parancsnoka volt.
Zana Anita: – Gyermekkoromban egy olyan lakótelepen éltem, ahol rendőrök, katonák, MÁV-alkalmazottak és hasonló foglalkozásúak laktak. Arra emlékszem, hogy fegyelmezett emberek voltak. A szüleim is MÁV-alkalmazottak. Ott is fontos a pontosság és a fegyelem. Mit gondolnak ma az emberek a katonákról?
Dr. Bali Tamás: – Ha arról beszélünk, hogy mi él az emberek fejében a Magyar Honvédségről, akkor ezt szét kell választani generációkra. Van egy olyan generáció, amelyben voltak sorkatonák. Az ő fejükben a Magyar Honvédségről olyan kép él, amilyen az akkori tapasztalataikra épült. Mondhatnám, hogy az egyik szemük sír, a másik nevet, vannak nagyon jó és nagyon rossz emlékeik. Amikor a jó emlékekről beszélünk, akkor előjön a nosztalgia. Meggyőződéssel mondják, hogy ha voltak is rossz emlékeik a sorkatonaságról, azért az jó volt. Nosztalgikusan és döntően jó szívvel gondolnak a Magyar Honvédségre, és így gondolnak a katonákra.
– Akik voltak katonák, nekem azt mondják, hogy ez jó dolog, és mindenkinek szüksége lenne rá.
– Igen. Így van, ők így élik meg, ezt nyugodtan kimondhatjuk. De ha megkérdezzük a fiatalokat az utcán a honvédségről, akkor nekik igazából erről nincsen tapasztalatuk. Az ő fejükben hollywoodi filmek vannak.
– A filmek és a valóság ezek szerint teljesen más?
– Igen, teljesen más –mondja nevetve. – Az idősebb korosztály nosztalgikus emlékeket táplál a honvédségről, mert azt mondják, hogy kell az a rendszeretet, az a fegyelem, amit a honvédség sugároz, a fiatalok pedig azért mondják, hogy jó a honvédség, mert azt látják a filmekben, hogy a katonák nagyon kemények, nagyon bátrak és oda jutnak el, ahova ők soha nem jutnának el.
– Tehát olyanok, mint a gladiátorok?
– Igen, ez egy pozitív imázs, amely körüllengi a katonákat, és ennek is köszönhető, hogy sokan jelentkeznek hozzánk. Amikor bejönnek, kiderül, hogy nem egészen olyan, mint ami a filmekben van, nem olyan a mi életünk. Hosszú útja van annak, hogy valaki kijusson egy misszióba.
– Ezek a missziók nagyon vonzók?
– Igen, a fiataloknak igen, de amikor kikerülnek, akkor döbbennek rá, hogy nagyon komoly nehézségek vannak egy misszióban. Eleve más kultúrához tartozó emberekkel kell találkozni. Nem értik meg egymást kulturálisan. Olyan betegségekkel találkoznak, amilyenek itthon nincsenek. Pl. amikor én Afganisztánban voltam, akkor szembesültem azzal, hogy nem nyilvánvaló, hogy egy gyerek életben marad a születésekor. Amikor kimegy valaki misszióba, akkor annak az életnek olyan összetevői vannak, amikre rácsodálkoznak, hogy hoppá, ezt a filmekben nem láttuk. De összességében pozitív az imidzsünk szerintem, legalábbis én magamat így ítélem meg.
– Rendben, hogy népszerű, de ezen felül még népszerűsíteni is kell?
– Igen, kell népszerűsíteni valamilyen szinten, ez a toborzás. A fiatalok látják a tévében a kisfilmeket, amelyek a honvédségről szólnak, de ha mi valahogyan nem szólítjuk meg őket, akkor elmennek mellette, mert annyiféle inger éri őket. Ha azt szeretnénk, hogy jöjjenek hozzánk, be kell lépnünk az életükbe. El kell menni iskolákba, rendezvényekre, népszerűsíteni kell a haderőt, toboroznunk kell. Ezt nem lehet kihagyni, e nélkül nem megy.
– Akik már túl vannak a katonaéleten, azoknak Magyarországon milyen a megítélésük? Mert külföldön ez pozitív dolog.
– Igen, nagyon pozitív dolog, de nálunk még nem.
– Az én tapasztalatom az, hogy azt gondolják, aki leszerelt a katonaságtól, az biztosan összetört, idegronccsá vált, és nem tud csinálni semmit.
– Ebből a megközelítésből lehet, de számolni kell egy olyan összetevővel a katonáknál, ami nagyon pozitív dolog a munkaerőpiacon. A katonák az egész életüket úgy élik le, és a képzésük is olyan, hogy rendszeretők és céltudatosak legyenek. Ha azt mondják nekik, hogy meg kell csinálni egy munkát, akkor bármilyen munka legyen is az, meg fogják csinálni. Lehet, hogy gondolkodni fognak azon, hogy hogyan, de meg fogják találni a módját, és kitartóan, céltudatosan mennek előre és megoldják a problémát. Ez az, amit tőlünk nyugatabbra nagyon preferálnak. Ezért van az, hogy a leszerelt katonát megpróbálják becsábítani a cégekhez– vagyis nagy tekintélyük van a katonáknak. Nálunk ez most indul egy új jogszabályváltozással, hogy miután a katonák bizonyos életkor után kikerülnek a civil életbe, ott olyan munkát kapjanak, ahol a képességeiket hasznosítani lehet. Ezen a téren még nagyon le vagyunk maradva.
– Gyerekkoromban ment az Angyalbőrben című sorozat, erre emlékszem, kicsit misztikus volt. Ha a hétköznapokra gondolunk, békeidőben mit csinálnak a katonák? Laikusként erről sem tudunk sokat.
– Van egy célunk, hogy bármilyen időszakban, nappal, éjjel, esőben, jégben, napsütésben, kánikulában műveleti feladatokat tudjunk megoldani, harckészek legyünk. Akkor tudunk harckészek lenni, ha erre felépítjük a kiképzését egy katonának. A mindennapokban a kiképzéssel foglalkozunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha megérkezik egy fiatalember hozzánk az utcáról, akkor először van egy alapkiképzése, ahol megkapja azokat az alapokat, amelyek után felesküszik katonának, és ki lehet mondani azt, hogy tudja, miért van rajta egyenruha, és tudja, hogy majd mi lesz a dolga, de még nem professzionális, viszont az alapkészségei már megvannak. Miután megvan az alapkiképzés, és például valaki mesterlövész akar lenni, akkor őt a lövészek közül kiemelik, átteszik a mesterlövészek kiképzőiskolájába, és ott elkezdődik egy elég hosszú speciális kiképzés. Ekkor csak vele foglalkoznak, ez az egyéni kiképzés. Amikor már nagyon jól lő, akkor belehelyezik egy csoportba. Ezt már úgy hívják, hogy kötelékkiképzés, és itt folytatja. Ha mind az egyéni, mind a kötelékkiképzését teljesítette, akkor kimondhatjuk, hogy ő már készen áll arra, hogy megjelenjen többnemzetű kötelékben. Ez Magyarországon már jól működik, de mi van akkor, ha külföldiekkel kell együtt dolgoznia? Ezért elküldik gyakorlatokra, olyanokra, ahol külföldiek is vannak. Egy ilyen gyakorlat végén értékelik a képességeit, hogy képes-e együttműködni más NATO-katonákkal. Ha igen, akkor mondják ki róla, hogy ki van képezve, harckész.
– És ez körülbelül menyi idő?
– Változó. Attól függ, hogy ki milyen fegyvernemhez tartozik. Egy pilótának a kiképzése minimum nyolc év, de inkább kilenc. Egy mesterlövész kiképzése két év alatt lezárul. Tehát attól függ, hogy milyen fegyvernemhez vagy szakcsoporthoz tartozik, hogy mit kell megtanulnia.
– Tehát akkor azt mondhatjuk, hogy békeidőben egyrészt egy készenléti állapot van, másrészt kiképzés és folyamatos tréning, mint a sportolóknál?
– Igen, igen – mondja lelkesen. – Nagyon sok gyakorlótere van a magyar haderőnek, ahol állandóan ott vagyunk.
– Akkor ez egyfajta programterv szerint zajlik?
– Kiképzési terv szerint – mondja komolyan. – Először megírnak egy éves kiképzési tervet vezérkari főnöki szinten, aztán ezt részletezik a haderő, a légierő, szárazföld, a különleges és a kibererők szintjére, a légierőn belül a helikopteres és a harcászati repülők szintjére, mindenki lebontja a saját szintjére. Egy évre írjuk a terveket, melyeket havonta felülvizsgálunk. Most június vége van, és már tudjuk, hogy hova érkezünk év végén. Felrajzoljuk a kiképzési vonalat, hogy az embereket hová akarjuk eljuttatni. Már szeptember körül elkezdjük rajzolni a következő évi kiképzési terveinket, hogy év végén már elfogadott, kész terveink legyenek a következő évre.
– Az emberek többsége nem tudja, hogy a helikopteresek és a repülősök mit csinálnak, mi a különbség köztük. Azt tudjuk, hogy a helikopter kicsi, a repülő nagy, de ettől biztosan több különbség van a kettő között.
– Teljesen más a célja. Nem a méret a lényeg, hanem a technológia, ami benne, van, hogy mit lehet vele elérni, az határozza meg az eszköz komplexitását. Ha csak a légierőről beszélünk, a helikopteresek azért vannak, hogy a szárazföldi katonákat elvigyék azokra a műveleti területekre, ahol harcolniuk kell. Átszállítjuk őket a bázisról, és amikor szólnak rádión, hogy teljesítették a feladatot, visszavisszük őket a szállásukra. Mi, helikopteresek, döntően ezért vagyunk. Ezt úgy hívják, hogy légi szállítási műveleteket hajtunk végre. Emellett felderítői feladataink is vannak. Olyan szenzorok vannak a helikoptereken, amelyekkel nagyon nagy távolságba ellátunk nappal és éjjel is. Mielőtt elindulnának a szárazföldi katonák, először minket küldenek, hogy feltérképezzük, az ellenséges erők hogyan helyezkednek el. Vagyis felderítői információkat gyűjtünk. A szárazföldi erők ezek alapján építik fel a műveleteiket. Nekünk, a szolnoki helikoptereseknek nem csak katonai, hanem katasztrófavédelmi feladataink is vannak. Tűzoltási feladatokban is részt veszünk, és nemcsak Magyarországon, hanem Horvátországban, Szlovéniában is. Árvizeknél a gátak megerősítésénél és az emberek kimentésénél is segítünk. Emellett úgynevezett kutató-mentő feladatrendszerben is benne vagyunk. Ha lezuhan egy repülőgép, amely akár civil is lehet, mi vagyunk azok, akik felkutatjuk, és a bajbajutottakat kórházba szállítjuk. Ebből is látszik, hogy nem csak katonai feladataink vannak.
– Talán ezzel közelebb tudnak kerülni az emberekhez.
– Igen, így látnak minket a civilek.
– Az előadáson említette, hogy a magyar ember mindent megold. Közben a kollektív tudatunkban csatavesztések vannak. Hogyan egyeztethető ez össze? Találékony a magyar ember, több Nobel-díjasunk is van, de hogyan illik ez össze?
– Azért van ez így, mert mi kicsik vagyunk. Óriási nemzetek, birodalmak óriási haderőt tartanak fenn. Annyi pénzük van, hogy nekik nem kell ötletelniük. Nekik mindenük van, nem szorította rá az élet őket, hogy innovatívan gondolkozzanak. Mi kicsik vagyunk, így folyamatosan azon gondolkodunk, hogyan kell megoldanunk úgy a problémákat, hogy a feltételrendszer nincs biztosítva. Ez a mindennapjaink része lett. A kis nemzeteknek ez a keresztjük.
– A programsorozat nem titkolt célja megküzdési stratégiák, pozitív példák bemutatása. Szerintem a katonaság az életstratégia szempontjából azt üzeni, hogy a tervszerűség működik.
– Igen, így van. Nekünk az a megküzdési stratégiánk, hogy pontosan beazonosítjuk a problémákat. Nagyon komoly munkát végzünk azért, hogy pontosan be tudjuk azonosítani az ellenséget vagy azokat a fenyegetéseket, amelyek nekünk kárt vagy veszteséget okozhatnak. Ha már pontosan tudjuk, hogy mi ellen kell harcolnunk, akkor jön a tervezés, ami nagyon aprólékos dolog. Megpróbálunk a legrosszabbra felkészülni, több cselekvési változatot is elkészítünk. Bármi történik, mindenre választ kell adnunk, nem szabad semmin sem meglepődnünk. Ez a megküzdési stratégiánk, a tervszerű gondolkodás. A legfontosabb, hogy be kell azonosítani a problémát. Nem szabad hazudni. Pontosan ki kell mondani, mi áll velünk szemben. Ha ezt tisztán kimondjuk, akkor minden mozdulatot megtervezve kell rákészülnünk a találkozásra.
– Hozzám közel áll a szervezetfejlesztés. Már eleve úgy terveztem az életemet, hogy sok mindenről tudtam, mit hogyan vigyek végig, még ha ebben voltak is kanyarok. Az ön élete is ilyen? Ebből hazavisz valamit?
– Igen, ezt hazaviszem, nem lehet bent hagyni a laktanyában. Nagyon fiatalon, tizenhat éves korom óta ezt látom. Most ötvenhárom éves vagyok, ez beégett a zsigereimbe. Mivel azt látom, hogy ez működőképes, így természetesen hazaviszem. Ezzel persze néha őrületbe kergetem a családomat, akiktől nem áll távol ez a hozzáállás, már csak abból is látszik, hogy a fiaim is katonák lettek.
– Szerette volna, hogy ők is katonák legyenek?
– Én nem tereltem errefelé őket, de sejtettem, hogy ez lesz a vége, mert ebben nőttek fel. Azok az értékek, amelyeket láttak tőlem, nyilván befolyásolták őket. Amint elvégezték az iskolát, már tudtam, hogy ez lesz belőle.
– Az édesapja is katona volt?
– Igen, és nemcsak az édesapám, hanem az édesanyám is, aki a Honvéd Kórházban dolgozott. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy katonadinasztia tagja vagyok. Én is ebben nőttem fel és ez gördül tovább.
Zana Anita
