
Gyerekszínészként szerepelt a Szolnoki Szigligeti Színházban, gyerekkora óta több hangszeren játszik. A szolnoki Megavers-győztesének mondhatja magát. Már ekkor nagy tehetségnek kiáltották ki, de ő ezt szerényen csak adottságnak nevezi.
Ábel halad a színészet rögös, de szép útján. A Pesti Magyar Színiakadémiára járt egy évet, most pedig a Kaposvári Egyetemen tanul színészetet. A tervei között szerepel az is, hogy – ha lehetőséget kap rá – tanulmányai befejeztével akár visszatérjen Szolnokra. Még csak huszonhárom éves, de nekem az a benyomásom, hogy érett gondolkodása megelőzi kortársait. Interjú Horváth Ábel Olivérrel.
Zana Anita: –Sok szolnoki emlékezhet rád gyerekszínészként.
Horváth Ábel Olivér: – Gyerekszínészként szerepelhettem a Szigligeti Színházban, a Légy jó mindhalálig-ban, Doroghi Sanyit játszottam. Megalapozta az életemet ez a szerep. Nagyon sokat köszönhetek neki. Sanyika szerepe éppen olyan volt, mintha gyerekként játszanék. (Ő volt a semmirevaló dzsentri fiúcska – a Szerk.) Igazából ez indított el a pályán. Tízévesként így gondoltam.
– Aztán jött a Megavers-győzelem. A költemények irányába hogyan indultál el?
– Édesanyám drámapedagógus, ő terelgetett a versek irányába, a Megavers által új kapuk nyíltak ki számomra. A versek révén próbálhattam ki azt, hogy milyen „egyedül állni a színpadon”, és a versek is nagyon beszippantottak, így lettek kedvenc költőim. Rájöttem, hogy amikor állok a színpadon és a kiválasztott versbe beleteszem a lelkem egy darabját, az nekem miért fontos, és hogy azt el akarom mondani a közönségnek. Ez egy kicsit más, mint a színjátszás, mert velük beszélgetek, kapok visszajelzést, és abból még tovább tudok építkezni.
– Ki a kedvenc költőd?
– Reményik Sándor verseit áthatja a kereszténység. Nagyon közel áll hozzám az az érzékenység, ahogyan a világról gondolkodik. Tudom, hogy a saját korosztályomnak nem divat vallásosnak lennie, de úgy érzem, hogy ezt nekem fel kell vállalnom. A hit segít talpon maradni. Úgy tartom, hogy a hit olyan, mint az ember gerince, ez visz előre a mindennapokban, bármiben is hisz vagy nem hisz az ember. Mert az ateista is hisz valamiben. Nem felhasználni akarom a hitet életérzésként, hanem a hit segít embernek maradni.
– A hangszerek is fontos szerepet játszanak az életedben?
– Legelőször a dobok mögött éreztem jól magam. A rockzene irányába kezdtem el kacsintgatni, és gitárt vettem a kezembe, majd más hangszereket is ki akartam próbálni.
̶ Ukuleléztél is?
– Igen, ez a mai napig az egyik kedvenc hangszerem. Van egy ilyen mondás is, hogy minden boldog háztartásba kell egy ukulele, amit én az egyik legvidámabb hangszernek tartok. Azt éreztem, hogy szükségem van rá. Nagyon szeretem, és manapság is megszólaltatom. Jelenleg a kedvenc hangszerem a Cas-cas-csörgő, ez egy afrikai hangszer, és játszom is rajta.
̶ Nagyon sokoldalú vagy, de már tizenegy-két évesen is az voltál, és nagy tehetségnek kiáltottak ki. Egy cég tehetséggondozó programjába is bekerültél. Mit gondolsz a tehetségről?
̶– Ez egy nagyon nagy felelősség, és nehéz, mert akire rámondják, azon ez egy nagy teher. Amikor odakerültem az egyetemre sok-sok tehetséges fiatal kortársam mellé, az szerénységre tanított. Ilyenkor vagy otthagyja az ember a szakmát, vagy elfogadja és sokkal nyitottabb lesz. Én ezt éltem át, néha le kellett törnöm a saját szarvaimat. Fontos elmondanom egy mesterem gondolatát. Azt mondta, hogy az adottság és a tehetség nem ugyanaz. Az adottság az, amivel bekerülhetsz az egyetemre. A tehetség az, hogy az adottságaidat hogyan, mennyire tudod kihasználni.
– Az a benyomásom, hogy a tehetségednek jót tett, hogy elkerültél Szolnokról. Így van?
– Ha itthon maradok Szolnokon, akkor úgy érzem, hogy nem tettem meg mindent a fejlődésemért, hogy ténylegesen jó legyek abban, amire hivatást kaptam az Úrtól. Szívesen visszajövök Szolnokra, hiszen nagyon szeretem. Ha ide sodor az élet, akkor örömmel játszom itt, mert sokat köszönhetek ennek a színháznak és az itt játszó színészeknek. Kiemelném közülük Molnár Lászlót, akivel sokat gyakoroltam.
– De addig még sok dolgod van Kaposváron. Milyen ott az egyetemi élet?
– Idén Ilja Bocsarnikovsz orosz rendezővel dolgoztunk. Egy nagyon-nagyon klassz színházlátású emberről van szó. Csehov-drámákból összeállított egy komplett darabot, és azt mutattuk be. Ezt Kecskeméten fogjuk majd fesztiváloztatni március 17-én.
̶– Egy színművészeti egyetem nem olyan, mintha a jogi karra járnál. Milyen tantárgyaitok vannak?
–Reggel 8-kor kezdünk, dolgozunk ebédig, aztán próbálunk és próbálunk éjfélig. Olyan közös család teremtődik egy osztályban, ahol mindig tudunk egymásra támaszkodni, ezért sosem érzem magam egyedül. Rengeteg szöveget olvasunk és tanulunk.
̶– De nem csak szöveget tanultok.
̶ – A tanrendünk nyolcvan százaléka mozgás. Nagyon sok edzés van: fizikai edzés, néptánc, színházi tánc, akrobatika, ahol meg kell tanulnunk nehezebb szaltókat is, hogy majd biztonságban tudjunk mozogni a színpadon. Még a beszédtechnika is mozgás, hiszen olyan, hogy nem csak az arcizmomat edzem, hanem futunk közben, fekvőtámaszozunk, hogy úgy tudjunk fizikai megterhelés alatt megszólalni, hogy ne tűnjön fel a színpadon, hogy én mindjárt kiköpöm a tüdőmet. Az akadémián Felhőfi-Kiss László tanár úrnál és Pál Andrásnál tanultam, most pedig Kelemen József és Fándly Csaba az osztályfőnökeim.
̶ – Úgy látom, hogy nagy az elszántságod, és nem csak a színpadon.
̶– Igen, nagyon sok tervem van az élettel, érdekel a pedagógia, és tanítani is szeretnék a későbbiekben. Nagyon szeretek fiatalokkal és a kortársaimmal együtt játszani, dolgozni, és azt érzem, hogy meg is találom a hangot hozzájuk, legalábbis a visszajelzésekből ez látszik. Akárhogy is alakul a jövőm, mindenképpen szeretnék majd oktatni.
Zana Anita