
Marika fejlődéstörténetében óriási szerepe van az Agórának, illetve elődintézményének. Vak népművelőként megtalálta helyét a művelődési házban. Majd az itt szerzett tapasztalatait a látássérült emberek javára fordította, ráadásul nem is akárhogyan.
Zana Anita: – Úgy tudom, hogy fontos volt számodra az irodalom. Így választottad szakjaidat is a főiskolán?
Dr. Baranyi Imréné Miks Mária: – Igen, népművelő-könyvtár szakot jelöltem meg érettségi után Debrecenben. Ez nagyon messze volt a lakóhelyemtől, Császártöltéstől. Azt nem is sejtettem, mi az a népművelő szak, a könyvtárosságról inkább tudtam, de a népművelés, mint fogalom, teljesen ismeretlen volt a számomra.
– Majd sok változás következett be az életedben. Ezekre hogyan emlékszel vissza?
– 1974-ben mentem férjhez, ’76-ban diplomáztam, ugyanekkor született a kislányom, és akkor kezdődött rohamosan a látásom elvesztése. Férjem Jászladányban volt állásban, de hamarosan Szolnokra hívták a megyei tanácshoz dolgozni. Kapva kaptunk az alkalmon, ide költöztünk.
– Hogy kerültél ide, az intézménybe?
– Amikor a kislányom óvodába került, akkor friss diplomával a zsebemben kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi lesz velem ezután. Addigra a látásom annyira megromlott, hogy az olvasási, írási képességemet is elvesztettem. Ez nagyon nagy érvágás volt, mert huszonhárom évig látóként éltem, örök életemben a könyvek között forogtam. Nagy traumán mentem át. Hozzáteszem, némi könyvtárosi gyakorlatra szert tettem még Jászladányban, mert ott rövid ideig alkalmazásban voltam. A népművelésről még csak annyi ismeretem volt, amit megtanultam az iskolában. Most így, hetven évesen visszagondolva, nem tudom, hogyan született meg bennem a gondolat, de Szolnokon sétálva láttam, hogy felépítettek egy teljesen új épületet, ez volt akkor a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, ami tulajdonképpen az Aba-Novák Agóra Nonprofit Kft. elődintézménye. Én akkor azt mondtam, egy életem, egy halálom, megpróbálom. Bekopogtam hát, hogy itt szeretnék dolgozni. De hogy honnan vettem a bátorságot, mint egy eléggé szorongó, gyakorlattal nemigen rendelkező ember, nem tudom. Úgy voltam vele, hogy ha nemet mondanak, akkor ezt le fogom nyelni. Nem így lett! Csoda történt, bemutatkoztam, és ma sem tudom, miért, de befogadtak munkatársnak. Igaz, akkor még én sem tudtam, és ők sem, hogy mi lesz, megtalálom-e a helyem.
– Miként emlékszel vissza a kezdeti időkre?
– Czakó Jánosné Judit volt az akkori igazgató. Valamiért úgy döntött, hogy próbáljuk meg. Nyilván felfedtem az állapotomat. Valószínűleg neki is nagyon nehéz volt erre igent mondani, de ő is azt gondolta, hogy próba-szerencse. Amikor megkaptam ezt a lehetőséget, elkezdtem rendesen aggódni: úristen, mit fogok én itt csinálni? Két-három hónap telt el úgy, hogy mire befejeztem a napot, nem éreztem, hogy van-e egyáltalán értelme az ottlétemnek. Ez biztosan a látó emberekkel is így van az elején, amikor próbálnak ismeretlen helyen beilleszkedni. Belül meglehetősen szorongtam: vajon hogyan fogok itt teljesíteni? Az intézmény tevékenysége – a megyei módszertani hatáskör mellett – két fő profilból tevődött össze. A munkatársak egyik része művészeti munkával foglalkozott, pl. néptánc, fotózás, képzőművészetek stb. A másik pedig az ismeretterjesztési tevékenység volt, amibe sok minden belefért: különféle tematikájú előadások szervezése, klubok működtetése. Engem ebbe a csoportba osztottak be. Egyébként ekkoriban hetvennél is több dolgozója volt a háznak. Én legfeljebb a látássérültségem miatt tűntem ki, de eléggé elveszettnek éreztem magam a társaságban.
– Idővel megtalálták a hozzád illő feladatot? Mi volt az?
– Körülbelül három hónap telt el, amikor az ismeretterjesztési csoport vezetője, Nagy Lajos, aki már nincs közöttünk, elém állt egy ötlettel, és megkérdezte: mi lenne, ha hanganyagokkal dolgoznék. Mondtam, az éppen nekem való, de milyen formában? Azt találta ki nekem, hogy a rádióból vegyek fel olyan műsorokat, amelyek beleférnek az ismeretterjesztés fogalomkörébe. Akkoriban rengeteg ilyen tárgyú adás futott: társadalomtudományi, természettudományos, egyéb közérdekű beszélgetések. Az volt a feladatom, hogy ezeket rögzítsem, és összefoglaljam egy katalógusban, hogy kölcsönözhetők legyenek adott érdeklődésű csoportok részére. Így lettem médiatáros.
– Több kiadványt is szerkesztettél. Ebben, amit itt látok, játékok leírása van.
– Ez a gyűjtemény jó alap volt arra, hogy elkészüljön sok-sok játék, vetélkedő forgatókönyve. Nos, én akkor lényegében „analfabéta” voltam, mert már nem tudtam normál módon írni-olvasni. Elkezdtem ugyan a Braille-írást elsajátítani, de ez csak számomra bizonyult hasznosnak. Nem tudtam tíz ujjal gépelni sem, ezért otthon minden este püföltem az írógépet, hogy „látóban” is érvényesüljek. Előfordult, hogy amikor hazajött a férjem, azzal szembesített, hogy amit addig legépeltem, nem volt végig olvasható, mert időközben kifogyott a szalag, így én hiába dolgoztam több órán keresztül. Ekkoriban hallottam, hogy a vakok számára valami fantasztikus újítás készül, a beszélő számítógép. Azt mondtam, itt az idő, hogy fejlesszem magam, mert csak akkor tudom hasznosan végezni a munkámat, ha nemcsak felveszem az anyagot, hanem leírást készítek róla, amit meg is szerkesztek. Egy első szériás géphez jutottam, jártam Pestre tanfolyamra, és elsajátítottam annak az első gépnek a kezeléséhez szükséges ismereteket. Azóta már nem itt tartok, de az tagadhatatlanul hatalmas vívmánynak bizonyult az életemben. Végre újra az írásbeliség mezejére léphettem! Volt egy szociológus kollegám, Kerékgyártó István, aki a megyében az elmaradott térségeket kutatta, a munkatársaim egy része is bekapcsolódott az interjúzásba. Azt mondták, ott van a Marikának a Brailab Plus számítógépe, hát akkor gépelje le nekünk a hanganyagokat. Számomra ez is sikerélményt jelentett.
– A családi hétvégéken is részt vettél?
– Akkoriban hatalmas közösségi élet folyt itt. A Családi Kaszinók alkalmával az épületet felosztottuk különböző helyszínekre, mindenhol másban próbálhatták ki magukat a résztvevők. A kézműves foglalkozástól kezdve az ügyességi feladatokon, a sporton át a vetélkedőkig volt itt minden. A médiatárban, ahol én voltam a helyszíngazda, összeállítottunk rejtvényeket a családoknak, gyerekeknek. Akkoriban népszerűek voltak a rádióban a betelefonálós vetélkedők, ezt vettük alapul. Minden hét egy estéjén lehetett játszani telefonon kisebb ajándéknyereményekért. Nagy sikere volt, egy-két évig tartott ez a sorozat. Úgy éreztem, ebben is ki tudtam teljesedni.
– Közben a látássérültek közösségének a szervezésébe is bekapcsolódtál. Ez hogyan alakult?
A Vakok Országos Szövetsége megyei szervezeténél megürült a titkári pozíció. Engem akkor megkerestek Pestről, hogy elvállalnám-e, de volt munkahelyem, ezért előbb hezitáltam. Ekkorra rengeteg ismeretet szereztem, Megtanultam minden fontosat, ami a gyakorlatban hasznos, vitázni, érvelni, szervezni. Az nagyon sokat jelentett, hogy egy elméleti képzés után – a sok nehézség mellett – a gyakorlatban is kipróbálhattam magam. Ez jó iskola volt, tizenkét évet dolgoztam egy csodálatos, elfogadó közösségben. Aztán megosztottam magam a két feladat között. Ahogyan a művelődési házas tevékenységem során integráltak engem, úgy én is próbáltam integrálni a látássérült sorstársaimat. Így jött létre 1988-ban a Segítő Kezek Klubja.
– Aztán ez országossá vált, ami neked és a szolnoki intézménynek köszönhető.
– Rádöbbentünk, hogy ilyen nincs is több az országban. Akkor már másfél éve működött a klubunk, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ezt megfuttatnánk az országos szövetség felé. Az intézmény partner volt, így összehoztunk egy országos módszertani klubtalálkozót: már az elsőre száz főből álló közönség jött el, akik a saját megyéjükben is meg akarták ezt valósítani. A rendezvény háromnapos volt, a művelődési ház adta a bázisát, a munkatársaim teljes létszámmal az ügy mellé álltak. Kiscsoportos foglalkozások, önismereti játékok, műhelybeszélgetések szerepeltek a programban. Például bemutattuk, hogyan készül a hangoskönyv. A rendezvény végén mindenki egy afféle módszertani batyut vihetett haza. Ezután már a házban nyugodt lelkiismerettel elengedték a kezemet, szakmailag felvértezve vághattam az új feladataimba. Ehhez megtaláltam magam mellé a támogató munkatársat a debreceni származású Rózsa Dezső személyében. De ez már az életemnek egy új fejezete, amely kiegészült az érdekképviseleti tevékenységgel. Az itt tanultakat is tovább vittem, elindítottunk egy országos műveltségi játéksorozatot, amely éveken át népszerű formája volt a közösségteremtésnek.
– A látássérültek szolnoki klubja napjainkban is itt működik az Agórában?
– Igazgatók jöttek-mentek, de a klub még most is működik. A mostani igazgatót, Molnár Lajos Milánt akkor nevezték ki, amikor a Segítő Kezek Klubja a huszonöt éves fennállását ünnepelte. Meghívtuk őt, így láthatta, mennyire fontos ez nekünk. Szó nélkül átvett minket, azóta is biztosítja a folyamatos működésünket. Úgy gondolom, hogy az Aba-Novák Agóra Kulturális Központ teljes joggal kapta meg idén a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének Hála-díját.
Zana Anita