Márciusban elindult az Aba-Novák Agóra Kulturális Központ új rendezvénysorozata. A program első vendége a Príma Primissima díjas újságíró, egykori haditudósító Al Ghaoui Hesna volt.
A gondolat ereje elnevezésű ismeretterjesztő előadássorozat a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósul meg. Tavasszal még további három előadás lesz ennek a sorozatnak a keretében. A tervek szerint neves orvosok, professzorok, tudósok, a tudományos közélet legismertebb szakemberei látogatnak el Szolnokra. A részvétel díjtalan, de regisztrációhoz kötött. A programsorozat megálmodói úgy vélik, hogy a minőségi élethez minőségi gondolatokra van szükség.
De mit gondol erről és még sok másról Al Ghaoui Hesna? A rendezvény után beszélgetünk vele.
Zana Anita: – Az első tudósításodról milyen emlékeid vannak? A félelem megjelent közben?
Al Ghaoui Hesna: – Abszolút! Az első tudósításom egy polgárháborús övezethez köthető, Dárfúrhoz. Akkor nagyon nagy dolog volt, hogy bejuthattunk Dárfúrba, ahol nagyon szomorú állapotok uralkodtak. Rengeteget tanultam ezen a forgatáson egyrészt magamról, másrészt erről a szakmáról is. Mert amikor először ugrottam fejest ebbe a mély vízbe, úgy tűnt, hogy tudok úszni, de nagyon sok olyan arculcsapás is ért, hogy ráébredtem, mennyire fontos minden részletre odafigyelni, hogy mennyi banánhéjon el lehet csúszni, ha az ember nem maximálisan alázatosan teszi a dolgát, hanem rutinból dolgozik. Talán az egyik legfontosabb ráébredésem az volt, hogy egyáltalán képes vagyok egy ilyen helyzetben dolgozni.
– De akkor ehhez kellett egyfajta bátorság is?
– Talán … Én azt mondom mindig, hogy ha van egy célunk, ami erősebb a félelemnél, akkor tudunk bátran, a félelem ellenére cselekedni, akkor előre tudunk lépni, akkor tudjuk feszegetni a megküzdési képességünket.
– A határainkat?
– Igen. Annyira nagy dolog volt, hogy én eljuthattam Dárfúrba, hogy bár volt bennem félelem, erősebb volt a vágy, hogy eljussak és tudósíthassak onnan. Viszont azt is ezen a forgatáson tanultam meg, hogy képes vagyok átkapcsolni egyfajta munkaüzemmódba. Mert tíz percenként lett volna okom összeomlani és sírva fakadni, és mégsem tettem. És az első este – emlékszem –nagyon megrázó élmény volt felismerni, hogy hogy vagyok képes végigdolgozni egy napot anélkül, hogy tíz percenként összeomlanék és sírva fakadnék, mert minden okom meglett volna rá. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mégsem lennék az az empatikus ember, akit hittem magamról? És aztán … Szerencsére ott volt az operatőr társam, aki már elég sok ilyen helyen forgatott, és ő mondta, hogy ez csak azt jelenti, hogy tudsz ilyen körülmények között dolgozni, tudsz átkapcsolni egyfajta munkaüzemmódba. De ezek az élmények ugyanúgy hatnak, leülepednek, és azért ezekkel majd foglalkozni kell. Át tudtam kapcsolni, de ez nem azt jelenti, hogy ezek a tapasztalatok nem érintettek meg. Ezeknek azért elég nagy áruk van: rémálmok és egyéb más formában manifesztálódtak az élmények, amiket nem feltétlenül tudatosítottam munka közben.
– Ezeket aztán a későbbi életedben folyamatosan feldolgozod akár a könyveid, akár az előadásaid által. Egyfajta belső utazás, illetve misszió is az emberek felé, hogy feldolgozzuk?
– Igen, mindenképpen. Olyan témákat próbálok behozni a közbeszédbe, a köztudatba, amelyekről nagyon fontos beszélni, és amelyeket hajlamosak vagyunk tabusítani vagy elnyomni. Ilyen a félelem érzése, a kontrollvesztés érzése, a szégyenérzet. Ezekről nagyon fontos beszélni, nagyon fontos tudatosabban viselkedni mindenféle érzéssel kapcsolatban, mert nem mindegy, hogy mit adunk át a következő generációnak. Hogy mennyire tudatosan neveljük őket, mennyiszer szégyenítjük meg, vagy éppen segítünk nekik abban, hogy egy félelemérzést feldolgozzanak.
– Erről beszélni kell?
– Hogyne! A könyveimmel ehhez próbálok apropót adni, például a gyerekkönyvekkel is. Ezek nem csak a gyerekeknek szólnak, hanem szólnak a szülőknek is, hogy támpontot, mankót adjanak nekik, hogy lehet ezekről a témákról bátran beszélni, nem szabad bagatellizálni őket.
– Milyen érzés az, amikor hatsz az emberekre akár a tévében, akár az előadásaid során? Ez is egyfajta felelősség, amit meg kell tanulni kezelni. Nem?
– Mindenképpen. Az ember sokkal több rétegen keresztül hat, mint gondolná. Nagyon sokat hat például a metakommunikációjával is, azzal, ahogy gesztikulál, vagy ahogy egy helyzetben reagál dolgokra. Nemcsak a leírott szavakkal, hanem nagyon sok más módon is közvetíthetünk egy értékrendet. Szerintem nagyon nagy az újságírók felelőssége, amit nem is feltétlenül fognak fel. Ezért szoktam azt mondani, hogy ezt is kellene tanítani az újságíró-iskolákban, hogy az újságíró – főleg egy krízis területén – onnantól kezdve, hogy megjelenik egy kamerával vagy egy mikrofonnal, máris hat az emberek életére. Nem mindegy, hogy egy traumatizált embert hogyan, milyen fizikai közegben kérdezünk, ki van jelen, hogyan gesztikulálunk, főleg, ha egy gyerekről van szó. Ezeket mind-mind tanítani kellene, de a trauma-informált újságírás most nem része az oktatásnak. Ezeket nekem is mély vízben kellett megtanulnom, sokszor hibás döntéseken keresztül.
– Az előadásaidon is sokakra hatsz. Ahogy beszélgettem az emberekkel, alapigazságokat erősítettél meg bennük. Ennek a sorozatnak a címe: „A gondolat ereje”. Úgy látom, hiszel abban, hogy a gondolatnak van ereje, és ha közvetítjük, sok helyre eljuthat.
– Abszolút, igen. Nagyon hiszek a gondolat erejében. Számomra azt is jelenti, hogy akár a saját sorsomra is hatással tudok lenni, hogy hogyan értékelek dolgokat. Nem feltétlenül az eseményeket fogom tudni a gondolat erejével megváltoztatni, hanem az eseményre adott reakciómat. Ezzel már hatok arra, hogy a jövőben mi minden történik velem, hogyan reagálok helyzetekre, milyen döntéseket hozok. Ez afféle ördögi kör, de ez az egész belülről kezdődik saját magammal, hogy mit hiszek el magamról.
– A félelmet is valahogy így dolgoztad fel? Elhitted, hogy képes vagy megcsinálni egy feladatot, és túljutottál a félelmen?
– Igen. Én tényleg hiszek abban, hogy nem legyőzni kell a félelmet, hanem meg kell találni azokat a célokat, ami miatt még a félelemmel átitatott helyzeten is megéri keresztülmenni, mert van annyira fontos. Aztán ahogy így sikerélményeink lesznek, és látjuk, hogy bele tudunk menni helyzetekbe, akkor a saját magunkba vetett hitünk, megküzdési képességünk is erősödik, és már nem fog újra olyan félelmetesnek tűnni egy helyzet, ami korábban hajmeresztőnek tűnt. Tehát ez is egy belső munka, ahol nem megszüntetni kell a félelmet, hanem átalakítani.
– A tévés, tudósítói munkád abbamaradt. Mégis, úgy látom, ez a „háborús vonal” az egész életedet végigkíséri. Hiszen például dr. Solfrid Raknes-szel készítettetek egy olyan applikációt, amely egy segítő mesén és sok interaktív feladaton keresztül segíthet az átélt élmények feldolgozásában a háborúban érintett gyerekeknek.
– Inkább úgy látom, hogy mivel elég sok évig tudósítottam háborús helyekről, érzékenyebb vagyok erre a témára, más az ingerküszöböm ezzel kapcsolatban, jobban megérint, hogy mit élhetnek át ott az emberek, az empátiám ilyen emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban más szinten van. Ezért van az, hogy a munkámban is reagálok arra, ami manapság történik. Bár már nem járok ilyen helyekre, még mindig azt érzem, hogy van felelősségem abban, hogy segítsek azoknak, akiknek tudok, a saját eszközeimmel.
– Most is elmondtad az előadásodban, hogy nem tartottad magad gyerekként bátornak. De ahhoz is kellett egy bátorság, hogy tizennégy évesen Salgótarjánból Szolnokra gyere, és itt érettségizzél le a kéttannyelvű Varga Katalin Gimnáziumban.
– Látod, erre nem is gondoltam, de ez igaz egyébként.
– Már akkor is a cél, hogy jól megtanulj angolul, erősebb volt benned, mint a felelem?
– Igen. De volt bennem félelem is, hogy egy tök idegen városban vagyok, sokat vonatoztam, rengeteg időt dekkoltam vasútállomásokon, sokszor nem túl lélekemelő helyeken kellett lennem. Amikor belevágtam, még nem igazán tudtam felmérni, mit jelent majd egy teljesen új városban tanulni, ennyit utazni, ennyire önállósodni. De az is sokat számított, hogy a szüleimnek volt bizalmuk bennem, és ezáltal magam is elhittem saját magamról, hogy képes vagyok erre. Egy gyereknél szerintem nagyon meghatározza a saját magáról alakított képet, az önbizalmát az, hogy mit lát a szülei szemében, hogy azt látja-e, hogy ők hisznek benne, mert ebből tud építkezni egy gyerek.
Zana Anita
